Futásban az edzettséget a Cooper-teszttel mérik. Nagyon egyszerű módszer, mert csak annyi a dolgunk, hogy futunk 12 percet és megnézzük, mekkora távot tettünk meg ez alatt az idő alatt. Nem és életkor szerint vannak megadva az eredmények.

Emlékeztek, hogy a suliban is ezzel borzolták az idegeinket a suliban a tornatanárok? Annak idején 12 perc alatt kellett lefutni 2 km-t (lányokra vonatkozott, a fiúknak nem volt ennyi idejük - szegényeknek). Soha de soha nem tudtam 12 percet egyhuzamban futni, mindig bele kellett sétálni, és a futás is többnyire azt jelentette, hogy próbálok kocogni. Suli óta ez az állapot csak tovább romlott, idén januárban már egy perc futás is komoly kihívást jelentett. Nem véletlenül született meg a Ha egyetlen percet sem tudsz végig kocogni... című poszt itt a blogon.

Nos, a sok munkának és kitartásnak hála, ma életemben először lefutottam 12 percet, és ez idő alatt teljesítettem a 2 km-t. Ezzel pedig a nagyon rosszból a nagyon jó kategóriába léptem, és erre végtelenül büszke vagyok.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezzel eléggé ki is purcantam, majd' 5 percbe telt mire összeszedtem magam és újra tudtam kocogni. Egyértelmű, hogy a teszt csak egy dobozos eszköz, és nem foglalkozik vele, hogy mi történik a 13. percben, de nekem mégis fontos, hogy egy kis részcélt elértem, amit januárban elhatároztam, végigvittem, és ezzel máris új célokat tűztem ki magam elé. Képes vagyok percekig futni úgy, hogy szinte szállok, könnyed vagyok és talán mondhatom, élvezem is a futást. Januárban, plusz 16 kg-al nem hittem volna el.

Végül összesen 40 percet edzettem a futógépen, hol hegymenetben gyaloglással, hol sprintfutással, így lassan már elmondható, hogy vannak kimondottan futóedzéseim. Nem csak bemelegítés a futópad a kondi előtt, hanem szétválnak a „gyúrós” napok a futástól. Olyan jó ezt leírni :)