A Budapest Urban Games (BUG) csapata idén másodszorra rendezte meg a budapesti Duna-átúszást, amire 500–an neveztünk be. A Corvinus egyetemtől úsztunk a BME-ig, egy nagyjából 380-400m hosszú, bójákkal kijelölt úszó folyosón

Reggel fél 8-kor már sor állt a Műegyetem rakparton a regisztrációhoz, de minden flottul és gyorsan ment.

Az első turnust 9:00-kor vitte át egy busz a pesti oldalra, onnan kellett visszaúszni Budára. Nekem 9:20-kor ment a buszom. Szerencsére nem voltam teljesen egyedül, mert összeismerkedtem más, hasonlóan rettegő indulókkal, így hárman már egymást tudtuk tovább hergelni, ha a szpíker nem lett volna elég. Elmondta ugyanis rengetegszer, hogy az első 50-100 méteren nagyon erős a sodrás, kb. 10 km/h és hogy nagyon erősen kell úszni, nehogy lesodródjunk az alsó bóják alá.

A rajthelyen is sokan voltak, ránézésre mindenki profinak tűnt, menő szettekben, pont úgy, hogy esélytelennek érezzem magam. Innen már persze nem volt visszaút, arra gondoltam, hogy jó lenne minél később elfáradni, feladni, kimentetni magamat, de lesz, ami lesz.

Becsobbantam a vízbe és rögtön gyorsban bekezdtem, hogy túljussak a nehezén. Előre vagy inkább enyhén felfelé kezdtem úszni, becélozva a túlpartot. Tempóztam egy darabig és amikor kiemeltem a fejemet jobban körülnézni, láttam, hogy szuperül tartottam magam a sodrás ellenében. Itt megnyugodtam és bár tudtam, hogy még sok van hátra, jó volt érezni, hogy messze nem kell teljes erővel úszni ahhoz, hogy ellenálljak a sodrásnak. Éreztem, hogy ez innen meg lesz. Gyors úszásnál elég volt karból húzni, szinte alig lábaztam, sok energiát megspóroltam. Talán túl óvatos voltam, kisebb kanyart is tehettem volna, célra tartva jobb idővel érkeztem volna be, de nem bánom jó volt ez így. Tartottam az irányt, közepes erővel gyorsban és váltva mellben úsztam - inkább csak a magam örömére, nem fáradás miatt - folyamatosan ellenőrizve hogy hol vagyok a hídhoz képest és mennyire tudok a bójáktól jobbra maradni. Ez szerencsére sima ügynek bizonyult, már majdnem átértem a túlsó partra, amikor még nagyon alattam volt a célhely, így már csak le kellett csorogni odáig. Ez olyan jól összejött, hogy még a hátamra is átfordultam, kicsit pislogni a többiekre és ki a városra. Volt időm átgondolni, hogy milyen különleges érzés itt a városban úszni a Dunában. A víz nem volt sem koszos, sem büdös és a hőmérséklete is szuper volt (bár volt, aki azt mondta, hogy majdnem megfagyott a beugrás után).

Amikor megérkeztem, olyan boldog voltam, hogy hirtelen azt sem tudtam mi történik velem. Elvették az időmérő chipet, mondtak valamit – gondolom az eredményemet – de nem figyeltem oda rendesen, így fogalmam sincs, mennyit úsztam. Kezembe nyomtak egy szponzorvizet, lefényképeztek a nagy örömre, kaptam egy oklevelet, sok kedves gratulációt és ennyi. Vége volt, pedig 10 perc múlva már mentem volna egy újabb kört legszívesebben.

Találkoztam a lányokkal is, akikkel együtt indultam, nekik is sikerült, örömködtünk egyet. Ők más taktikával nem rögtön felfelé indultak, valamennyit le is sodródtak és akkor kellett kicsit visszafelé jönniük. Szerintem eleve felfelé menni mentálisan jobb volt, mert éreztem azt, hogy ura vagyok a helyzetnek, nem javítani kell valamit. Persze aki verseny tempóban ment, nem kóricálhatott mindenfelé, ezt a távot sodrásban keményen úszni azért nagy kihívás lett volna. Minden elismerésem a profiknak.

Összességében jól teljesített mindenki, hallottam, de nem láttam olyat, akit menteni kellett. A mentősök a hajókon mindenkire figyeltek, tíznél többen szerintem nem volt több úszó egyszerre a vízben, teljes volt a biztonság.  Akit levitt nagyon a sordás, azoknak szóltak a mentők,hogy kezdjenek inkább felfelé tartani, nehogy  kiessenek a versenyből és ahogy láttam az úszók ezt meg is tudták oldani.

Átöltöztem és még figyeltem egy darabig a többieket, jó hangulat volt, nehezen indultam haza.

Köszi, BUG csapat, szuper élmény volt!

Mindenkit bíztatok, hogy ha jövőre lesz megint Duna-átúszás, nevezzen be és pipáljon ki egy bakancslistás tételt :)